Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Johan Borgen
NUMMERMANNÉK 

 

Nummermann igazgató és neje színház után vacsorázni ment, ez volt az est legkellemesebb mozzanata. Hűséges látogatói voltak Thália templomának, s ritkán mulasztottak el egy bemutatót. Az asszony, Alfhild Nummermann, szívén viselte az ügyet, hiszen ki támogassa az amúgy is válságos helyzetben levő kulturális életet ilyen materialista korban, ha nem azok, akik győzik anyagiakkal és lelki energiával?
Mégis, legjobban vacsora közben érezték magukat, bár ez inkább Nummermannra vonatkozott. Az asszony könnyebben hozzászólt az eseményekhez, forgolódott a szünetben lehetőleg közvetlenül a felvonás kezdete előtt, és jólértesültségre valló megjegyzéseket tett a darabról, meg az előadásról. Mindenről volt véleménye, voltak nézetei; s ez nem is olyan nehéz, mint sokan gondolják, azok az érzéketlenek, akik csak néznek, de nem látnak, és azt hiszik, minden csupa nagyszerűség, mihelyt egy császári trónterem előtt felmegy a függöny, majd fogvacogtató sírásnak közepette összecsapódik. Nagyon sok volt az ilyen kritikátlan néző: csak ültek a székben, az ember nyakába ziháltak, és mindenért oly hálásak voltak, leginkább egy jó nevetésért.
Nummermann igazgató nejével egész más colt a helyzet: ő nem sírt és nem nevetett a művészet templomában, ő nézett és értékelte a látottakat. Legjobban a tragédiát szerette. Szomorú darab esetén az ember valahogy biztosabb lehet a minőség dolgában. No és micsoda megkönnyebbülés, amikor az ember végre túljut mindenen. Sok éves tapasztalata azt bizonyította, hogy legjobb étvágya a tragédiák után van, különösen, ha könnyű ebéd előzte meg...
Nummermann elégedetten sóhajtott, és gondosan leöblítette a csirkét a könnyű bordeaux-ival, amely rendelés nélkül is ott állt az asztalon. Nummermann a kialakult szokások és megbízható márkák embere volt, a főpincérek jól ismerték. Ám híján volt minden költészetnek. Az asszonynak ugyancsak gondon okozott e téren az elmúlt évek során. Férje ugyanis beszélgetés közben makacsul visszakanyarodott Jack London egyik könyvéhez, amelyet egészen bizonyosan elolvasott, és amely tetszett neki. A címére nem túlságosan emlékezett, de a tartalmat mintha a fejébe verték volna, s megvolt az a lehetetlen szokása, hogy akkor is erről a műről beszélt, amikor éppen ellenkezőleg valami kifinomult, modern alkotásról esett szó. Ráadásul egy kutyáról szólt a könyv, egy nagyon csodálatos kutyáról.
Nummermannt igen nehéz volt évtől-évre elcsalni a színházba, egészen addig, amíg először is belátta, hogy ez elkerülhetetlen, másodszor pedig – és ez az ő titka maradt – az a felfedezés, hogy az ember három hosszú felvonáson keresztül örülhet a rájuk követő szupénak, amely a függöny minden összecsapódásával egy órácskával közelebb került. Ha pedig időről időre elterelte gondolatait erről a boldogságos várakozástól, s helyette a színpadon fellépők igyekezetét figyelte, az órák meglepő gyorsasággal teltek. Az is megtörtént, hogy még fel sem készült kellőképpen, máris elérkezett a boldog óra. Jó darab, hümmögött ilyenkor Nummermann igazgató. Ragyogó előadás, mondta a ruhatárnál. A ruhatárosnőnek jócskán adott borravalót, amikor megkapta a kabátját. Az utolsó függönynél mindig valami nagy-nagy emberszeretet fogta el.
Máskor nem úszta meg ilyen szárazon. Mégpedig olyankor, amikor a legegyszerűbb dolgokat is siránkozva és nyögve fejezték ki a darabban. A színészek össze-vissza rohangáltak, még hátat is fordítottak egymásnak, mégis úgy hatott, mintha mindent elkövetnének annak érdekében, hogy mondandójuk minél nyomatékosabban hasson. Ilyenkor megtörtént, hogy Nummermann fájdalmasan felnyögött székében. Soha nem volt képes elviselni, ha az emberek eltúlozzak helyzetüket. Jelszava volt „face the facts” és „no, ebből elég”. Ha az élet túlságosan meghaladta az e szabályok szabta korlátokat, Nummermann keservesen nyöszörgött, az asszony kínlódhatott vele a terem félhomályában, az is előfordult, hagy igenis a karjába kellett csípnie. Ennél már az is sokkal jobb volt, ha egy kis időre elbóbiskolt; szunyókálásban remek technikája volt. A feje csaknem észrevétlenül előrebillent egy hüvelyknyit, kettős gyűrűzetű, megbízhatóságról tanúskodó tokáján fennakadt, lélegzete apró, diszkrét pu-puh-okban, csak Nummermann igazgatóné számára érthetően pihegett elő.
Nummermann számára a legrosszabb Shakespeare volt ezen a téren. Hiába, képtelen volt elviselni, hogy az emberek versben beszélnek, egész egyszerűen úgy vélte, hogy nem is illik ide. Egy esküvői dal vagy egy pohárköszöntő strófa elmegy valahogy, de amikor az emberek a leghétköznapibb dolgokat is erőszakoltan versben mondják, az már az idegeire ment. Történne csak ilyesmi az ő irodájában, majd megmutatná! Elvégre az ember nem nyelhet le szó nélkül minden méltánytalanságot. Különösen, ha még fizet is érte... Feleségének bizony sok verejtékébe került, amíg egy ilyen előadásra elvihette. Ráadásul Nummermann minden tapasztalata azt bizonyította, hogy a rímes társalgós sokkal tovább tart, mintha csak őt akarnák bosszantani. Csendes lelkében sokszor elgondolkodott azon, vajon még olyan széplélek is, mint a felesége, nem veszi-e észre, hogy az orránál fogva vezetik a színházban.
No és amikor felesége kijelentette – méghozzá mindenki előtt –, hogy az ő férjéből minden költői érzék hiányzik! Mármint Nummermannból. De ezt olyan kétértelmű elismeréssel mondta, legalább is a férfi így értette – tehát olyan hangon, amely ezt jelenthette: De Nummermann igazgatónak van annyi más előnye! És isten tudja, vajon valahol bensőjében nem mond-e le örömmel a költői érzékről... mindezen előnyök érdekében.
Nummermann, feleségére emelve poharát kijelentette: „Kellemes este!” Ez vonatkozhatott a szerencsésen átvészelt előadásra, jelenthette a ...egyszóval, mindent jelenthetett. S az ő Alfhildja ragyogó pillantással bólintott vissza, amely határtalan lelkesedést fejezett ki. „Winkel játéka az utolsó felvonásban! Soha nem fogom elfelejteni” – mondta az asszony. Nummermann megértően bólogatott, és lassú óvatossággal újabb kortyot eresztett le a torkán. Nem volt érzéketlen az élet nyújtotta szépségek iránt, még akkor sem, ha folyékony halmazállapotúak. Ezenkívül tett egy nem megvetendő felfedezést. A jó és bőséges étel és a válogatott borok gazdag élvezetével sajátos hangulat jár együtt, amely annyira különbözik a baráti körben ismert kedélyes mámortól vagy annak a roskadozó asztalnak hangulatától, amiről Nummermannék joggal voltak híresek. Nos, éppen egy „ilyen órában”, mint felesége oly gyakran mondogatta, az évek múlásával tapasztalta ezt az új és idegen érzést, valami halk, lefojtott, földöntúli boldogságot. Tehát ismét valami más, valami több, mint az ifjúság közönséges lelkesedése, amelyet a testi vagy más gyönyörök iránt érzett vágyakozás szül. Erről a témáról soha nem beszélt, mondhatni saját elzárt kincseskamrájában tartogatta, mint ártatlan, apró kis titkot. Ám néha, amikor magányában elmerengett, mintha egy sejtelem szállt volna át rajta: hogy talán ez az a bizonyos költői érzek, vagy annak mása, bármily távoli, mégis valamiféle lelki felüdülés az egyszerű ember számára.
Megdicsőülve nyeldekelt, és hagyta, hogy a gondolat visszhangozzék a lelkében. Most kis híján csaknem elmondta, úgy, mint ezelőtt többször is akarta. De visszatartotta magát. Gazdag tapasztalatai voltak a titkok elárulását illetően: amit az ember egyszer elmond, az többé nem okoz örömöt, elmúlik a majdnem kibuggyanás édes érzése. Ha titkot árul el az ember, önmagát rövidíti meg, mint amikor felszámolja egyik hitelügyletét. Márpedig nem árt, ha van néhány kisebb kintlevőség. Ez is a tapasztalatai közé tartozott. Ami a tapasztalatokat illeti, Nummermann igazgató nem volt akárki.
– Felejthetetlen! – mondta Winkel utolsó felvonásbeli játékára célozva. Érezte, miként áramlik át rajta a költői érzék; olyan volt, mintha... nos, mintha korlátaitól szabadulna. Alapjában véve megérti azokat az embereket, akik a szellemi örömük nyújtotta mámorba feledkeznek. Isten tudja ... talán, ha ideje és módja engedné... De Numnermann élete a felfelé törekvés törvényének alárendelt fáradtságos élet volt. A húzós kézikocsitól az utolsó Buick-modellig való ugrást (nem beszélve a másik autóról és a gyerek csinos sportkocsijáról) végül is mindössze harminc év alatt tette meg. S harminc évbe nem fér bele az egész világ, a költői érzék, legalább is nem mindennapos használatra.
– S hogy az ilyen ráfizetéssel menjen – sóhajtott fel váratlanul. Az asszony csendesen letette poharát, beletörődve, mégis éberen vigyázva a kevésbé költői gondolatok hallatán.
– Ráfizetéssel?
– Nem olvasol újságot, asszony? Ezek az emberek a gázsijukat alig kapják meg. Isten tudja, mennyit hoz össze egy ilyen Winkel?
– De édes Nummer, ez annyira jelentéktelen. Gondold el, milyen felemelő érzés a tehetség kibontakozása…
– No no, az embernek élni is kell – tört ki Nummermann szelíd brutalitással. – Mit szólsz egy darab sajthoz és egy pohárka... – Éppen azt az apró fejmozdulatot készült megtenni, amely a világon bárhol odainti a főurat, ha az ilyen nummermannokról van szó, míg mások ugrálhatnak, mint atléták a trapézon, anélkül, hogy akár az utolsó pincérinas figyelmét is felkeltenék.
De pillantását útközben megállította valami: – No nézd csak, hiszen ez Winkel... Hirtelen felállt és kinyújtott kézzel sietett egy sovány, jól öltözött, ötvenes férfi felé, aki már többször körüljárta a termet keresve valakit. Mielőtt Alfhild asszony megállíthatta volna férjét, meglepődve látta, hogy a két férfi kezet fog, és jönnek vissza az asztalhoz.
Winkel az asszony kezére hajolt, Nummermann igazgatóné kétszer hangtalanul a padló alá süllyedt, de ismét felbukkant rendben. Mire teljesen magához tért, a pezsgő az asztalon volt, ő maga pedig néhány szót dadogott az utolsó felvonásról.
A színész kissé zavartan emelte a poharát, úgy válaszolt: – Sajnos, ma este nem valami jól ment. Maria náthás volt, de azért derekasan küzdött a szerelmi jelenetben.
Nummermann igazgatóné levegő után kapkodott, ám Nummermann jóságosan megjegyezte, hogy ő éppen így gondolta, hiszen lehetetlen ennyi könnyet kipréselni influenza nélkül. Az asztal felett átszálló megrovó pillantás e pillanatban teljességgel lepergett róla.
– Éppen azon gondolkodom – folytatta Alfhild asszony csodálatraméltó férje –, hogy egy ilyen valaki, mint Ön, mit hozhat össze egy évben. Fárasztó munka... és a sok próba, amikor kívülről kell megtanulni az egészet, hát ezek lehetnek a legborzasztóbbak.
Alfhild asszony ezúttal egészen a pincéig süllyedt, de útközben még felfogta a színész meglepő kommentárját: – Fáradtság, bizony! Jól esik ezt hallani az ön állásában levő embertől. A legtöbben nem is képzelik...
Az asszony ismét a felszínre emelkedett. Úgy érezte, mintha – a szellemieket értve – hatalmasan elrugaszkodott volna a fenékről, hogy idejében felérve megmentse a helyzetet. De máris hallotta férje hangját: – No és e nyomorúságos harmincezer, csak nem azt akarja mondani, hogy ettől az összegtől függ, nem süllyed-e el a hajó?
Winkel megvonta a vállát. Ő is csak annyit tud, amennyit az újságban olvasott. Harmincezer, pedig amilyen sikerük most van... Mielőtt Alfhild asszony ismét összeszedhette volna magát, új pezsgős vödör állt az asztalon. A továbbiakban cet és tartályhajó, ilyen szavak repkedtek a levegőben. Azután pari, beruházás, százalék… Az igazgatóné alig hitt a fülének, úgy tűnt, mintha azoknak az üzleti ebédeknek a társalgását hallaná, ahol akár kínaiul beszélgetnének, annyit értett belőle.
– Na de Nummer! – suttogta lázasan s megkísérelte elérni férje lábát az asztal alatt. De idegen lábat talált. Winkel pillanatnyi zavartsággal nézett fel. Az udvariasság kedvéért, mintegy rejtett koccintásképpen megérintette a pohara talpát. Nummermann igazgatóné vérvörösre pirult, és a táskájáért nyúlt.
Winkel azonnal ugrott: – Késő van a nagyságos asszonynak... igazán hálás vagyok, nagyon érdekes volt...
De Nummermann sem hagyta magát: – Szó sem lehet róla, mit szólsz hozzá, Alfhild? Itt is kellemes volt, de most elmegyünk mihozzánk és iszunk valami jó csuklatósat, valami igazi jót. – Majd magyarázó pillantást vetve a színészre: – A feleségem jól bírja, mondhatom Önnek ... még nem született az a fickó, aki az asztal alá inná.

Az éjszaka hűvös volt, a csillagok magasan ragyogtak az égbolton, amikor Winkel hazafele bandukolt; nem akart kocsin menni. Nummermann-né búcsúszava kísérte: – Egy magányos csillag vándorol hazafelé a csillagok alatt!
Hát igen, nagy az Isten állatkertje, mely megtöltötte Noé bárkáját!
Winkel elérzékenyült a whiskytől és a baráti szótól. Talán így szerették valamikor a művészetet, cikornyás nagy szavakkal. Valaha régen az éjszaka apró élményei jó történetet jelentettek a másnapi próba szünetében... az örök anekdota a kispolgárról, aki az éjszakai órákban a művészetért lelkesedik. Ezúttal nem így lesz. Ezek a történetek már fárasztották. Azonkívül az a Nummermann... mintha valóban kész volna kimenteni a színházat szorult helyzetéből. Mint mondtam, nagy az Isten állatkertje... Végül is ezek az emberek fizettek a jegyekért, ezeket szolgálja az ember művészetével. Az a rúgás pedig az asztal alatt bizonyara félreértés volt. Jól esett hinni az emberi tisztességben.
A bársonypuha éjszakában a Nummermann-házaspár poétikus hangulatban állt az erkélyen. Nagy és csodálatos este volt, részvényekről, ráfizetésről és a művészet helyzetéről folyt a szó. Izgalommal pillantottak a kulisszák mögé. Alfhild asszonyt kimondhatatlan érzések töltötték el, miközben ott állt az erkélyen s átölelte férje meglehetős derekának egynegyedét.
– Miriádnyi milliárd! – mondta elragadtatva. A csillagokra értette. Alfhild asszonynak gyengéje volt, hogy az éjszaka előrehaladtával szerette magát választékosan kifejezni.
Férjét is poétikus hangulat töltötte el. Felnézett a csillagos égboltra, majd megindultan, mint egy nagy elhatározás előtt azt mondta:
– Harmincezer.

Dőri Tibor fordítása



Fotók innen.


Címkék: home möbelkunst

A bejegyzés trackback címe:

https://mobelkunst.blog.hu/api/trackback/id/tr772685948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.